Kertész Rita2010-ben hozta létre a zeneiskola tanári közössége a Tóth Aladár-díjat a zeneoktatásban végzett kiemelkedő és példaértékű pedagógiai munka elismerésére. Minden évben titkos szavazással választjuk ki azt a legalább 20 éve az iskolában dolgozó kollégát, akit érdemesnek ítélünk a díjra.

A 2019-2020. tanév díjazottja: Kertész Rita korrepetítor.

Az itt olvasható portréinterjút 2015-ben készítettük vele a Hírmondó című iskolai újságba.  

„Zongorista vagyok - ez nem szakma, hanem életforma” címmel.

A 110. jubileum utáni év is gazdag volt kiemelt, részben áthúzódó programokban – ezeknek egyik „hőse” Kertész Rita volt. Ő segített színpadra állítani A macska és a hegedű című gyermekoperát, illetve a Tóth Aladár Operastúdió állandó korrepetitoraként a 30. évforduló alkalmából bemutatott Figaro házasságát. Ezeken kívül pedig tette a dolgát: teljes fordulatszámon, ahogy szokta.

A kamaramuzsikálás nálatok családilag adott volt, hiszen valamennyi testvéred játszott valamilyen hangszeren. Hányan is voltatok?Hatan vagyunk testvérek. Már az indulás is ilyen érdekes volt, mert eredetileg a nővéremet íratta be anyukám zongorázni, és azt kérdezte a tanár, hogy nincs-e kisebb gyerek. Mire mondta anyukám, hogy de, van bőven. Akkor jöttem én ötévesen. Ez nem számít korai kezdésnek, mert a rugalmasságot és a tágulékonyságot kiskorban kell megszerezni. Az izmoknak ez a képessége egy idő után már gyakorlatilag befejeződik, de legalábbis nehezebb.

Ezt én minden más hangszernél megértem, mert van kicsi hegedű meg nagyobb és még nagyobb. De nincs kicsi zongora. És azért egy kisgyereknek lehetetlen átérnie egy oktávot a pici ujjaival.
Itt nincs kegyelem: a zongorista kezének rá kell nőnie a hangszerre. Nekem ráadásul nagyon pici kezem volt, sehol nem voltam az oktávtól. De az ügyes tanár megtalálja azokat a darabokat, amikhez nem kell az oktáv. Először kvintben, szextben játszottam, amennyit éppen elértem, és közben a gyakorlatok megnyújtották, tágították az izmokat. De volt még egy probléma, hogy én már hatévesen pedálozni akartam. Úgyhogy az én apukám volt az, aki feltalálta a pedálgépet. Sajnos nem védette le a találmányát, úgyhogy másé lett a dicsőség. Amikor mentem a nyíregyházi zongoraversenyre, amit meg is nyertem 9 évesen, csinált egy olyan ládát, amelybe beszerelte a pedálnak a szerkezetét. Tehát csinált egy új pedált a doboz tetejére, ami összeköttetésben volt az alsóval, és így nyomtam. Volt egy otthoni, egy kis „fapados”, és volt egy fekete lakk, azt vittük koncertekre.Kertész Rita

Apukád ezermester volt?
Matematikus villamosmérnök, és nagyon ügyes. A húgom is zongorista lett, ő is használta a pedálgépet, így aztán sokan látták a versenyeken, és mindenki csináltatott, aki tudott - itt is van, a zeneiskolában, csak senki sem tudja, hogy az én apukám, Kertész Imre találta ki.

Az első fellángolás után is lelkesen gyakorló kislány maradtál?
Azt hiszem, igen, ahogy visszaemlékszem, ezzel nem volt probléma - nálunk hat gyerekből öt zenélt, úgyhogy éjjel-nappal szólt a zene. Az nem volt kérdés, hogy mindenki mindennap gyakorol, csak az, hogy ki kezdje: a két zongorista, a hegedűs vagy a csellista. A nővérem is zongoristának indult, de aztán angol tolmács-fordító lett, bár ugyanolyan lelkesedéssel kezdte, mint én, neki is abszolút hallása volt, és tehetségesen játszott. De aztán a fejére nőttem - sok volt neki, hogy versenyeket nyertem, meg hogy fölvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára 10 évesen.

Ezt mondta is?
Azt mondta, hogy most már ezt a hat évet valahogy kinyögi, ha már elkezdte, de aztán az életben nem akarja többé látni a zongorát. Úgyhogy csak a koncertjeinkre jön el. Számomra nem volt kérdés hogy ezt akarom csinálni, úgy éreztem, ez az anyanyelvem.

Semmilyen szülői odahatásra nem volt szükség?
Csak arra, hogy a kottát elolvassa anyukám helyettem. Mikor megtanultam kottát olvasni, valahogy kiböngésztem a hangokat, és rögtön kívülről játszottam. 10 éves lehettem, mikor rájöttek, hogy gyakorlatilag semmit nem láttam a kottából - 4 dioptriás szemüveg kellett. Addig anyukám olvasta a kottát, de ez a Zeneakadémián már nem működött.

Mitől volt benned az a lendület, ami vitt? Annyira jó volt csinálni, vagy annyira ki akartál tűnni a testvéreid közül?
Négyen vagyunk zenészek, úgyhogy kitűnni nem nagyon lehetett ezzel. Szerintem egyszerűen annyira buzog mindnyájunkban a zene, ami anyukám révén került a családba, hogy egész kiskoromtól úgy éreztem, hogy ez nem munka, ez játék. De azért persze ott kellett ülni a hangszer mellett órákat, úgyhogy megfelelő mennyiségű zizit és ropit kellett pihenésképpen magamhoz vennem. Az nagyon magával sodor egy gyereket, ha már kiskorától felfedezik – a koncertek, versenyek, győzelmek nagyon erős „doppingszerek”. Szerencsére nem vagyok izgulós típus, kimegyek a színpadra és folyik belőlem, amit megtanultam.

Hogyan felvételiztél a Zeneakadémiára, mint „különleges tehetség”?
A verseny után tanácsolták, hogy próbáljam meg. A felvételi előtt nem sokkal debütáltam mint zongorakísérő az országos fuvolaversenyen, ahol féltucat fuvolistát kísértem. Mind idősebbek voltak nálam, és onnan datálódik az együtt-játék élményem. Akkor mutatkozott meg legelőször, hogy az én életemben kiemelkedő szerep juthat a kamarazenélésnek. A felvételin rámismert az egyik tanár, meg amúgy is szép pontszámokat kaptam, úgyhogy elsőre felvettek. Onnan már nagyon egyenes volt az utam, de nem könnyű. 10 évesen iskolát kellett váltanom: átkerültem a Balettintézetbe, amit aztán nagyon megszerettem - igazi művészképző volt: rengeteg balettos, artista, cirkuszi fellépő és néptáncos osztálytársam volt. Délután volt a tanítás, délelőtt pedig a szakmai órák. Nagyon keményen bevasalták a zeneelméletet – olyan erős volt a szolfézs, az összhangzattan és a zeneirodalom, hogy alig-alig volt hozzá kapaszkodóm. Aztán felnőttem a feladathoz…

„Zongoraművésznő” szerettél volna lenni?
Én? Mosónő! A zongorázást nem tartottam munkának. Csak később mikor láttam, hogy a tanárnőm zongoraversenyeket játszik szép nagy termekben – tudtam, hogy én is valami ilyesmivel akarok foglalkozni. Bár nagyon szeretek szólót játszani, mégis jobban ki tudom fejezni azt a mondanivalót, amit a zene közöl, ha van hozzá még valami, operaszínpad, kamarazene: tehát az „alkalmazott” zongorázást szeretem. De nem tartom magam „szabályos” korrepetitornak, mert én nemcsak kísérem a gyerekeket, aztán hazamegyek, hanem van egy nagyon intenzív zenei életem, amiben szólózom, kamarázom, énekeseket kísérek, sorozatot tervezek, és amikor ide bejövök akkor tulajdonképpen ugyanezt csinálom kicsiben a gyerekekkel.

Hatalmas repertoár lehet a fejedben: nemcsak a sajátod, hanem mindenkié, akikkel együtt dolgozol. Ráadásul – gondolom – remekül kell tudnod blattolni?
Igen. Sokszor a koncerten látom először a darabot, amit a kisgyerek játszik. De hozzá lehet szokni, hogy az „érzékszerveimre” hagyatkozzam. Zeneiskolai szinten - azt hiszem - nagy meglepetés már nem érhet, akármilyen hangszerről legyen is szó. De nem ez nehéz, hanem az, hogy ha egy kis emberke kiáll a színpadra, akkor nagyon meg van rémülve, és valahogy meg kell próbálni ezt feloldani. Egyszerre kell az anyjának lenni, illetve tanárnak, aki számon kér, és partnernek, hiszen ugyanúgy kell „közlekednie” a gyerek és én közöttem a zenének, mintha felnőttel játszanék. És a negyedik szempont a legnehezebb, mert úgy érzem, hogy én viselem a felelősséget a darabért, a szerzőért, a műért, hiszen ez nem várható el egy 8-9 éves gyerektől. Nekem tehát „szabni-varrni” kell: rá kell igazítanom a gyerekre a darabot, körbe kell zongoráznom - amit neki nem sikerül eljátszania, azt nekem kell valahogy pótolnom. Nem is szeretek különböző életkorúakat kísérni egy koncerten belül, mert nehéz átállni. A piciknél arra kell figyelni, hogyan hangol, mennyire izgul, hol a vonója, vett-e levegőt… A nagyobbak már személyiségek - azt is számba kell venni, hogy vajon ők most ebből mit éreznek.
És ott van még egy tényező: a másik hangszeres tanár, akinek esetleg egészen más elképzelése van az adott darabról…?
Ez itt, alsó fokon, azt hiszem, nem ver akkora hullámokat, mint mondjuk a Zeneakadémián, ott nagyobb összeütközések vannak, mert mondjuk egy Schubert szonátában már nehezebben nyelem le, hogy ha valaki fele tempóban szeretné tanítani. Ugyanakkor ő a tanár, én csak a kísérő, tehát neki lesz igaza. Na, de a koncerten én játszom! Úgyhogy elég sokszor előfordult, hogy megtanuljuk, ahogy a tanár akarja, de a koncerten kicsit másképp születik meg a darab. Ha jól sikerül, azt egy jó tanár elfogadja.
Viszont akkor a növendék is nehéz helyzetbe kerül, hogy gyorsabban kell játszania, mint ahogyan gyakorolt?
Ezek nagyon árnyalatnyi különbségek, hangzásban alig tűnik fel. Ha mérné valaki a tempót, egy-két metronómszám az eltérés. Ennyire lehet mozgatni egy gyereket, és azt hiszem, talán ehhez van leginkább érzékem, hogyan lehet a hangokkal kapcsolatot teremteni játék közben.

A hallgatóság soraiban ülve mennyire figyeled a zongorakísérőt?
Az már nem jó, ha eszembe jut őt figyelni, mert az azt jelenti, hogy az egészből nem kapok eleget, ezért alakulhat ki részfigyelem. Persze azért azt a kis radart nem lehet kikapcsolni, ami észleli, hogy ő ezt így játszotta, én pedig esetleg másképp csinálnám.

Milyen érzés, hogy nem rád figyelnek elsősorban, aki pedig eredetileg szólistának készültél?
A zongorát jelentőségében megkülönbözteti az összes többi hangszertől, hogy szinte nélkülözhetetlen. Az énekes gyakorlatilag egyáltalán nem él meg nélküle, és a hangszeres formációk nagy része is zongorával áll fel. Úgyhogy a zongoristának van alkalma megélni a tanulmányai alatt, hogy az együtt-játék épp olyan öröm, mint a zenekarban, nem kisebb, csak más, mint szólistaként. Én szeretem is kiérlelni magamban azt az érzést, amikor egy évben egyszer szólóestet tartok, hogy akkor most mindent lehet, senkihez nem kell alkalmazkodni.

Szoktam figyelni a zongorakísérő arcát olyan helyzetekben, amikor a szólista nagyon csúnyán elrontja, hogy ez most valami közös „szégyennek” éli meg – hiszen a produkció sérül?
Így van, maga a produkció sérül, és ez nagyon kellemetlen. Ha ott vagyok premier plánban, akkor behúzom a nyakam. Egy zeneiskolai koncerten, vizsgán persze nem történik semmi, ha egy-két hang arrébb megy - ha valaki nagyon elakad, akkor inkább arra koncentrálok, hogyan tudok segíteni. Nem hiszem, hogy pánikot lehet látni rajtam – inkább, hogy próbálom átvenni a terhet, mint egy sherpa, és bejátszom vagy –éneklem a szólót, próbálok támpontot adni, hogy rájöjjön, hol tartunk. De sem frusztrálni a gyereket, sem megállni a darabbal nem érdemes.

Idén nagyon komoly feladataid voltak a mindennapos munkáid mellett: két operát kellett színpadra állítani: a Figarót az Operastúdióval, és a Macskát, Serei Zsolt operáját. Ezekben az esetekben mi volt a munka menete?
Egy opera betanítása úgy kezdődik, hogy megismerjük a darabot, tehát az ember fogja a kottát és végigjátssza. Ha én nem tudom az egészet, akkor nem fogom tudni a részeket sem betanítani.

Ilyenkor van egy kész zongorakíséret-változata a műnek?
Igen, Serei Zsolt is eleve írt egy zenekari művet és annak a zongorakivonatát. A Figarónak is van régóta egy jól használható változata, nem partitúrából kell játszani. De azért sokszor megnézem a partitúrát, és meghallgatom a művet, mert nem mindegy, hogy milyen hangszert zongorázom éppen. Hiszen zenekart pótolok, úgy kell zongoráznom, hogy az ne zongorázás legyen. Ebben ez a nehéz, hogy arra kell ügyelnem, hogy ne csorbuljon a mű. Sőt, sokszor – ez az Operastúdióban rendszeres -, a színpadon úgy játszom el az operát, hogy egyúttal díszlet meg jelmez is vagyok. Úgy értem: a hangjaimmal - mert nagyon jól meg lehet jeleníteni a hangulatokat, a helyszíneket, személyiségeket, azzal, ahogy játszom. De előfordult már, hogy „belerendeztek” a darabba.

Egy élő szerző esetében nehézség, hogy ott nyüzsög körülötted és irányít?
Én örülök az élő szerzőnek, mert amit ő gondol, az az igazság, és lehetőség van arra, hogy elmagyarázza, megmutassa, és az lesz az etalon. De ezzel nem lehet megspórolni azt a fázist, amikor a zongorista elvonul és saját maga dolgozik a darabbal. Tehát a szerzőnek félre kell állnia addig, míg elkészülök olyan szinten, hogy bele tudjon szólni. Utána tud csak jó tanácsokat és ötleteket adni, ha a darab bennem elkezdett élni, valamit már gondoltam róla.

Előfordul, hogy nem tekinted szentírásnak a művet, hanem megpróbálod meggyőzni a szerzőt, hogy emígy jobb lenne?
Abszolút. Azok a szerzők, akik emberszámba veszik az előadót, kérik is a véleményét. Sokszor hangokat igazítunk ki, ha az nem fekszik valamiért, vagy nem kellemes játszani. A szerző sokszor nem is tudja, hogy amit leírt, az mennyire nehéz.

De hát a szerző is zongorával dolgozik, nem?
Igen, de más, amikor hallja, és más, amikor lejátssza - esetleg elképzel valamit, és amikor elzongorázza, hiába nézi a kottát, a saját fejéből játszik. Én meg csak a kottát látom, és ez neki jó tükör: hogy amit leírt, az valóban fedi-e azt, amit gondolt.

Nagyon hálálkodott neked mindenki a Macska bemutatója után! Azon kívül, hogy a három főszereplőnek betanítottad a szerepeiket, mi mindent csináltál még?
Feljátszottam az opera első felvonását diktafonra, azért, hogy a rendező tájékozódhasson. Ugyanis egy rendező nem biztos, hogy tud úgy kottát olvasni, vagy nem lát át úgy egy partitúrát, ahogy egy zenész. Kellett egy hangzó anyag ahhoz is, hogy a táncokat, a mozgásokat ütemre be tudja osztani. Aztán volt, hogy már rendezővel, szerzővel, karmesterrel próbáltunk, mégis kellett a zongora, mert nem lehet odacsődíteni folyton ötven gyereket, és ha a mozgást próbálták vagy az attitűdöket, ahhoz is elég volt a zongora. Én ott léptem ki a történetből, amikor már a színpadon álltak az énekesek, a zenekar és a kórus. Onnantól már csak az énekesek szinten tartásával kellett foglalkoznom.

Milyen hálátlan szerep volt a tiéd: a közönség azt sem tudta, hogy a világon vagy!
Igen, ez a hivatásszerű opera-korrepetitorságtól el is riaszt. Többször is hívtak már az Operába, és mindig azért mondtam le, mert én úgy érzem, hogy én nem az az ember vagyok, aki megcsinálja a munkát, és hátralép. Lehet exhibicionistának is mondani, de egyszerűen más a habitusom - úgy érzem, hogy tudok adni valamit még a színpadon is, és nem szeretek előtte lelépni.

A Figaróban mondjuk ez a része is megvan, mert ott végig színpadon vagy. Viszont ezt az operát tavaly is előadtátok, egy másik csapattal - van abban kihívás, hogy még egyszer ugyanazt kell megcsinálni?
Van, nyilván nem az volt benne az élmény, hogy felfedezzük a darabot. Sokkal inkább az, hogy egy másik rendezővel dolgoztunk most, és a szereposztás is csak egy-két helyen egyezett. A rendező, Tóth János, nagyon tapasztalt színpadi ember, aki maga is énekes, játszotta már a grófot is és Figarót is, eszméletlenül tudja a darabot. Egy ilyen rendezővel minden próba felér egy vérátömlesztéssel. Mint amikor kétdimenziósból háromdimenzióssá alakulnak a figurák.

Könnyebb volt tapasztalt énekesekkel dolgozni?
Az nagyon más volt, hogy a szereplőknek nagyobb az öntudatuk, sok minden van az énekesi múltjukban, amit itt tudnak kamatoztatni: énektechnikailag, színészi érettségben. Bátrabbak a játékban, gondolataik vannak a szerepről, ütköztetnek, többet mernek mozogni.

Említetted, hogy évente egyszer szólóestet rendezel - hogyan állítod össze a műsort?
Szerkesztek egy kamarazenei sorozatot a Fasori Evangélikus Gyülekezet termében – Inventio con Spirito néven. Vitettem oda egy zongorát, és három éve minden hónapban van koncert. Nem mindig én játszom, két zenész társammal közösen csináljuk, illetve sokszor meghívunk vendégművészt. Én évente egyszer adok szólóestet, a koncepcióját elég sokáig formálgatom, és úgy érzem, hogy ott nagyon meg tudom mutatni, ki is vagyok. Szükségem van rá lelkileg és zeneileg is - ez egy magamra találási pont. Élvezem, hogy én választhatom meg az időt, a helyet, a darabokat, a közönséget - én vagyok a kis királylány, az történik, amit én szeretnék.

Hogyan indult ez a sorozat?
2004-ben megnyertem a Zeneiskolai Tanárok Országos Zongoraversenyét, és akkor úgy éreztem, nem szabad, hogy elvesszen a szólista énem, mert azért az ember legjobban mégis csak a szólón tudja csiszolni magát, az a legmívesebb munka. Az, hogy milyen műsort választok, függ attól, mi foglalkoztat éppen. Volt már olyan, hogy a teljes dantei zenei kört körbejártam, máskor Schumann volt a középpontban, harmadik alkalommal egy Beethoven opus... Most leginkább a szentek, mítoszok foglalkoztatnak, biztos, hogy jövőre ebből a körből választok.

Nincs olyan kísértés, hogy ez a fajta zeneértelmezés, önmagad kiteljesítése, megfogalmazása a zenében a korrepetitori szerep elé lépjen?
Nem érzem, hogy a két dolog versengésben lenne egymással.. Ez egy libikóka: attól függ, éppen mi kerül felülre, hogy miként tudom magam aposztrofálni. És persze az idő is nagy úr – amit ebből az iskolában töltök, a gyerekeké. Nekik olykor szükségük lehet arra, hogy 15-ször eljátsszuk a Süss fel napot, és nekem ez a munkám. Viszont ha bennem olykor lassabban csordogál a zenei vér, akkor azt fel kell frissíteni, ettől tudok eleven maradni a színpadon. Állandó pörgésben vagyok zenei tekintetben, mindennap gyakorolok, ettől van az, hogy annyit tudok adni bárhol, amennyi kell. A zenei életemnek csak egy része, amit itt csinálok, de ez nem tudna ilyen lenni, ha nem volna a másik fele, ami állandóan táplálja.

Azt, hogy most éppen a szentek hoznak izgalomba, mi befolyásolja? Belebotlasz egy műbe, vagy a személyiségfejlődésedben van egy állomás, amikor ezzel összetalálkoztál?
A halál, a túlvilág, a csodák, a nagy emberi pillanatok, amitől egyszer csak megindul valamerre az életünk, vagy amitől átszakad egy gát – ezek a pillanatok mostanában közel kerültek hozzám, és úgy érzem, sok jó példa van a zeneirodalomban, ahol ezt át lehet élni. Nekem elsősorban az átélés a legfontosabb a darabválasztásnál is, nem a szerző neve. Szoktam is a gyerekeknek mondani, hogy mint egy térképet, úgy lássák maguk előtt a darabot: itt hegy lesz, itt jön egy völgy, itt lesz egy tópart, itt elkanyarodik az út a patakkal, itt megérkezünk egy tisztásra. A darabnak van egy íve, domborzata, amit nekem követnem kell. Otthon is úgy gyakorlok, teljes átéléssel.

Egy lakatlan szigeten élsz?
Hát, lehet, hogy lassan kiürül a környék. Beleélős típus vagyok, mindig is az voltam. Anyukám emlegeti még ma is a Kék selyemkendő c. egysoros kis darabocskát, amit életem első koncertjén játszottam: azt szokta mondani, hogy abban a 15 másodpercben benne volt már az én egész későbbi lényem, az átélés és a jelenlét. Azt hiszem, ez az, ami nem is múlik el – hogy gyakorlatilag mindegy, hogy a Hull a pelyhest kísérem vagy egy zongoraversenyt játszom, ha van élményem, amit tovább tudok adni.

És hogyan is aposztrofálod magad?
Elsősorban zongorista vagyok. Nem azt mondom, hogy zongoraművész, nem azt, hogy zongoratanár, nem azt, hogy korrepetitor, hanem zongorista vagyok, aki ha kell, akkor egy házi koncerten is szívesen leül játszani, de felkészül a legkortársabb kortárs darab előadására is. Ez nem szakma, hanem életforma. Úgyis mondhatnám, hogy prizmaként működök: befogadni és tovább vetíteni a felfogott hangokat – ez lennék én.

Az időgazdálkodásban biztos a topon vagy…
Hát, az nehéz, pláne, hogy van két gyerekem, és ők is zenélnek: a kislányom, Amálka csellózni tanul, a fiam, Ábel zongorázott 6 évig, és mint szoprán énekes kisfiú nagy karriert futott be. Most van túl a mutáláson és várjuk, hogy milyen lesz a hangja. Úgyhogy mindennap rengeteg dolgot kell összeegyeztetni. A munkaidő fix: délután a TAZI-ban vagyok. Délelőtt tudok az életem többi részével foglalkozni. Akkor van a gyakorlás, akkor vannak a próbák, a kapcsolattartás, a találkozások. Nagyon korán kell kelnem, sajnos. A tervgazdálkodásom pedig az egész évre kiterjed. Szeptemberben még nem állnak úgy a gyerekek a darabokkal, hogy engem nagyon hívjanak, úgyhogy akkor még sokat játszom máshol. Vizsgák környékén pedig szinte csak itt vagyok. Karácsony körül – és évvégén - mindenhol mindenki egyszerre buzog. Ezt valahogy túl kell élni. A nyár a pedagógusnak áldás - az első felében kipihenem az évet, a közepén töltekezem, az utolsó hetekben pedig előre pihenek, mert tudom, hogy következő június végéig nem lesz megállás. A prizma töltőre kerül…

 

Eseménynaptár

Szeptember 2020
H K Sz Cs P Szo V
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30
 emblemablue Tóth Aladár Zeneiskola
Alapfokú Művészeti Iskola
 tehetsegblue Az Oktatási Hivatal Bázisintézménye
Akkreditált Kiváló Tehetségpont
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
a Debreceni Egyetem és a
Pécsi Tudományegyetem Partneriskolája
 ohnobackground Cím: 1063 Budapest, Szív u. 19-21.
Tel.: +36-1-351-6888
E-mail: tazi@tothaladar.hu

Tóth Aladár Alapítvány
Regisztrált Tehetségpont

Adószám: 19654858-1-41
Bankszámlaszám: 11706016-20718417-00000000
(OTP Bank)

Köszönjük, hogy adója 1%-nak felajánlásával támogatja az alapítványt!