120 éve, 1898-ban született iskolánk névadója, Tóth Aladár (zenetudós, a Magyar Állami Operaház igazgatója)

Tóth Aladár életrajza itt olvasható, illetve iskolánk épületében kihelyezett tablókon találhatók további adalékok róla. 
Lánya, Tóth Mária, aki gyermekkorát a budai Mártonhegyen töltötte, majd fiatalon Németországba emigrált 1956-ban, Marburgban él férjével, Christian Reichardt professzorral. Az ő támogatásával és szerkesztésével jelent meg előbb az Anka naplója, édesanyja, Gergely Magdolna visszaemlékezései háborús Budapestre 1944 tavaszától 1945 tavaszáig (itt olvasható), majd a Tani-TAZI-tani című interjúkötet, amely iskolánk gazdasági irodájában megvásárolható illetve megrendelhető.
Ez utóbbiból idézünk most szemelvényeket.
 
Tóth Mária több mint három évtizede kíséri figyelemmel iskolánk munkáját, azóta, hogy felvettük édesapja nevét. Édesapjára így emlékezik:Apám mint operaigazgató nagy változást hozott mind a Bátyám életébe, mind az enyémbe. Az operaelőadások alatt szabad volt bemennünk az igazgatói páholyba, de persze nem ülhettünk elől, hanem csak hátul állhattunk. Hetenként legalább három estét töltöttünk ott, örökké kialvatlanok voltunk, és nem is értem, hogyan maradhattunk – Bátyám a jogi egyetemen, én meg az iskolában – „jó tanulók”. Otthon gyakran secco recitativóban és áriákban értekeztünk egymással. Anyám élete végéig nevetésben tört ki, amikor mesélte, hogy egyszer, munkából hazatérve, már messziről hallotta a nagy zenebonát. Belépett a házba, és ott látott engem a díványon fekve, lábossal a fejemen, matraccal a mellkasomon, kezemben seprűvel, míg Bátyám habüsttel a fején, gereblyével a kezében az íróasztalon állt, és Wotan búcsúját énekelte.
 
Apám külföldi vendégei, akikkel vagy náluk, vagy az Operában találkoztunk, a gyönyörű előadások, koncertek, télen és nyáron, szinte más embert formáltak belőlünk. Az egyre elviselhetetlenebb és nyomasztóbb politikai helyzetben ezek az együtt töltött idők olyan emberekkel, akik más, magasabb kategóriákban gondolkoztak, felcsillanó és maradandó élményeink lettek.Apám harcai az Operaház érdekében számunkra ismeretesek voltak, és tudtuk, hogy ez tőle több mint napi 24 óra munkát követel. Apámat és Annie-t (Tóth Aladár második felesége, Fischer Annie zongoraművész – a szerk.) 1940-ben törvények kényszerítették az emigrációba, engem pedig 1956-ban a félelem a letartóztatástól és a megfulladás érzete űzött ki az országból. Így aztán, amikor Papa már nem volt igazgató, és több ideje lett volna számunkra, én már tőle távol, más országban éltem. Többször találkoztunk Európa különböző helyein. Mindig élmény volt együtt lenni, és a vele folytatott beszélgetések után hosszú hónapokig volt min gondolkodnom. Soha nem hagyott el az az érzés, hogy az élet nemcsak a mindennapokból áll, hanem oda kell figyelni, hallgatni, nézni mindarra, amit még ezek a mindennapok is nyújtanak. Ezt a szerintem értékes gondolkodásmódot ilyen kulturális háttér nélkül biztosan nem tudtam volna magamnak kialakítani. 
(Fotó: Otto Klemperer Fischer Annie-val, a kép bal szélén az Operaház igazgatója, Tóth Aladár)
 

Az interjúkötet egyik írásában Bónis Ferenc zenetörténész, Tóth Aladár zenekritikáinak sajtó alá rendezője így emlékezik névadónkra:

A zenekritika is része a zenetudománynak, amit ő a legmagasabb színvonalon művelt – olyan irodalmi igényességgel, amellyel senki más a kortársai közül. Legnagyobb jelentősége abban állt, hogy az akkoriban keletkezett új művekkel egy időben pontosan meg tudta határozni jelentőségüket. Tóth Aladár válogatott zenekritikáit magam adtam ki, ennek során nem annyira az anyaggal kellett megküzdenem, mint inkább a szerzővel. (...) Az 1934–40-ig tartó időszak kritikáit adtuk ki. Tóth 1940-ben emigrációba ment feleségével, Fischer Annie-val együtt; amikor a háború után visszatért, az Operaház igazgatója lett, és nem folytatta zenekritikusi tevékenységét. Életműve így is óriási érték, egészen kivételes zsenije volt a zenekritikának. Senki mást nem ismerek, aki akár kottából, akár a bemutató alapján egy-egy új műről szinte elhangzása pillanatában olyan találó véleményt alkotott volna, mint ő. 

A tökéletesség megszállottja volt. Ha úgy érezte, hogy valamit nem tud úgy megfogalmazni, ahogyan szeretné, eltépte, amit addig írt. Ekkora – gátló hatású – igényességgel senki másnál nem találkoztam. Ez még olyankor is megnyilvánult, amikor nem zeneművekről kellett írnia. Később ő intézte felesége impresszáriókkal folytatott levelezését. Tízszer is eltépett egy-egy levelet, míg kiadta a kezéből.
Hírlapos munkássága első korszakában, amikor napi kritikusként tevékenykedett, a Pesti Naplónál voltak is ebből gondjai.
Koncert után beült egy kávé- házba, és ott írta a kritikáját. Írta, írta, de nem ért a végére. Amikor a nyomda már nem várhatott tovább, elküldött egy nyomdai altisztet, hogy ragadja ki a kéziratot Tóth kezéből. Az meg is tette, némi közelharc árán. De ez nem minden. Többnyire kiderült, hogy nincs annyi hely, amennyit a szerző igényelt. Ahogy egy tördelőszerkesztő nekem is mondta: „A ráma nincs gumiból.” Ezekbe a korlátokba Tóth Aladár nehezen tudott beletörődni, mert mindig sok mondanivalója volt. Vajon rossz néven vették volna a kortársak, ha leváltott operaigazgatóként és Fischer Annie férjeként kritikákat ír? Nem erről volt szó. Az írás bizonyos idegpályát vesz igénybe, úgy látszik, nála ezt érte támadás. Hiszem, hogy ez az ő eltúlzott minőségi igényeivel függött össze. Soha nem volt megelégedve önmagával, nagyon nehezen bocsátotta meg, ha tévedett. Harcos egyéniség volt. (...)
Bartók félig-meddig tiltólistán volt akkor, amikor a Szovjetunióban lángoló „formalizmusvita” begyűrűzött Magyarországra. Sztálin nyomására Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokofjevet elítélték, mondván, hogy a formára és nem a tartalomra helyezték a hangsúlyt. Magyarorszá- gon is sok művészt marasztaltak el formalizmus vádjával. Például Bartók bizonyos műveit: a Cantata profanát, a színpadi műveket, a középső vonósnégyeseket, zongoraművek egy részét nem lehetett játszani. Volt egy nagy vita is a pártközpontban, ahová meghívták Tóth Aladárt is. Ő földbirtokos családból származott, apját is, nagyapját is Tóth Aladárnak hívták. Tóth a szociális igazság híve volt, bár nem az akkori ideológia szellemében. Révai arról próbálta meggyőzni Kodályt: lássa be, Bartóknak bizonyos művei formalisták. Akkor megszólalt Tóth Aladár: „Józsikám, Bartók korszakalkotó zseni volt, te pedig szamárságokat beszélsz!” Nem volt Magyarországon még egy ember, aki ezt a hangot megengedhette volna magának Révaival szemben. Ez volt Tóth Aladár: bátor, okos, mű- velt. Óriási szerencséje volt annak a kornak, amelyben élt. (...)
Általában Szent István parki lakásukban dolgoztunk, de ő is járt nálam. Emlékszem, akkor mutatták be Svájcban Kodály Szimfóniáját – Fricsay Ferenc vezényletével –, amit én fölvettem magnóra. Tóth Aladár nem ismerte még, itt hallgatta meg nálam. Volt, hogy vacsorára hívtak magukhoz Fischer Annie-val. Nagy hívei voltak a jobbnál jobb ételeknek és italoknak, ezeket külföldről hozták: ikrás vagy tejes heringet, finom alkoholokat, amelyeket akkor még nem lehetett kapni Magyarországon. Hazajövet le kellett tennem a ruháimat szellőzni az előszobában, mert vendéglátóim úgy füstöltek, mint a gyárkémény, és bepácolták a ruhá- imat nikotinnal. Ez is hozzátartozott a velük való együttléthez – amely életem fénypontjai közé tartozott. Tóth Aladár korszakalkotó mester volt, megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg az életművéről. (...) 
 
Miután az Operaház igazgatója lett, Tóth Aladár - érthető módon - nem írt több zenekritikát. De azután sem, hogy 1956-ban eltávolították az intézmény igazgatói székéből. Bónis Ferenc szerint talán az is belejátszott ebbe, hogy anyagilag nem volt rászorulva.
Viszonylag szerényen éltek két szoba hallos lakásukban a Szent István parkban. Miközben Fischer Annie világrangú művész volt, és Tóth Aladárt is tekintély övezte mint nyugalmazott operaigazgatót. Ha semmi mást nem értékelnénk operaigazgatói tevékenységéből, mint hogy Otto Klemperert Budapestre hozta, az is bőven elég lenne. Magyarország ezáltal az akkori időben is az európai zenei élet egyik fontos központja lehetett, minden nehézség és gátló ok ellenére.
 
Nagy vesztesége a zenetudománynak, hogy 1945 után Tóth Aladár nem írt többé. Válogatott zenekritikáiból néhány szemelvényt közöltünk az interjúkötetben is, az egyikből most álljon itt egy részlet. (Forrás: Bónis Ferenc (szerk.): Tóth Aladár válogatott zenekritikái, 1934–1939, Zeneműkiadó, Budapest, 1968.)
 
Kodály Zoltán költői világa énekkari szerzeményeinek tükrében: II. Az éneklő gyermek
 
A gyermekkor költészete kétségkívül sok kiváló zenészt ihletett már alkotásra. De talán a zeneirodalom egyetlen kimagaslóbb alakjának művészetében sem játszott olyan fontos szerepet, mint éppen a modern magyar zene két vezérének, Bartóknak és Kodálynak életművében. Mikor gyermekmuzsikáról szólunk, természetesen nem gondolunk pusztán pedagógiai célzatú ifjúsági zenére. Az ilyen muzsika sohasem igazi gyermekmuzsika. Hiszen a gyermekkor nemcsak a fejlődésnek – tehát a tanulásnak – átmeneti időszaka, hanem egyúttal valami önmagában is teljes, lezárt, soha többé vissza nem térő világ az ember életében. Minden igazi művész mély alázattal hajlik meg előtte, mint egy sajátos, külön csodavilág előtt. – A gyermek azonban nemcsak ihlető forrása a költészetnek, hanem bizonyos értelemben költő és művész önmaga is. Észreveheti ezt mindenki, aki megfigyeli a játszó gyermeket. A pszichológus azt is tudja, milyen fontos szerep jut a gyermekkori benyomásoknál a képzelet sajátosan költői teremtőerejének. Életünk hajnalán mindnyájan költők voltunk. Művészeknek születtünk. Mikor igazi „született művészről” beszélünk, tulajdonképpen csak azokra a ritka, kiválasztott egyéniségekre gondolunk, akiknek lelkében ez az ősi költőiség megmaradt és tovább virágzott. – Ezért amiképpen minden gyermekben van valami a művészből, ugyanúgy minden művészben van valami a gyermekből. Minden igazi zeneköltő lelkében egy örök gyermek is dalol.
Kodály tudja, miért bízhatja rá költői világának egész örökségét a gyermeklélekre. Tudja, hogy a gyermek a maga ösztöneivel, sejtéseivel, át tudja és át is akarja fogni az élet egész komplexumát. Nem hiába veszi ez a zeneköltő gyermekkórusainak szövegeit túlnyomórészt a tiszta népköltészetből, nemhiába támaszkodik tematikájában is klasszikus népi motívumokra, melyek az idő ősi műhelyéből kerültek ki. Figyeljük csak meg: hányszor tükröződnek vissza ártatlan kis népi versekben, játékokban az emberiség létének nagy drámái, hányszor kísértenek bennük a történelem sötét árnyai, véres csaták, tragikus küzdelmek emlékei. Az élet teljéből merít ez a népi gyermekköltészet, csakhogy amit merített, azt olyan szavakba, szimbólumokba szűri le, melyeknek ugyan reális értelme esetleg már egészen elhomályosodott, melyek azonban annál tisztábban őrzik meg a mulandónak örök lírai-költői magvát. És éppen ebben a leszűrt formában válhatik évszázadok élménye a gyermeklélek kincsévé, az apák és ősapák szüretje a gyermekszív tavaszává. A gyermek ösztönszerűen megérti, és képzelete játékával megeleveníti a szimbólumokat.
(1942) 
 
 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!