TAZI 115 - szemelvények az első félév jubileumi rendezvényéből

A számok bűvöletében kezdtük ezt a tanévet: Fodor Ernő 115 éve nyitotta meg magán zeneiskolája kapuit, amelyből kinőtt a Tóth Aladár nevét viselő intézmény. 120 éve született Tóth Aladár és 50 éve hunyt el. Nagyjából épp akkor, 50 éve, 1968 őszén kerültek a fővárosi kerületek fenntartásába az állami zeneoktatás budapesti intézményei. Terézvárosban is 50 éve, 1968. szeptember 1-jén lett zeneiskolánk VI. Kerületi Állami Zeneiskola. A 2018-19. jubileumi tanév első ünnepélyes eseményeit az elődökre való emlékezés jegyében rendeztük meg, nem mindennapi vendégek részvételével.
 
 
Az alapítóra és a névadóra emlékezés nyitó eseménye két koszorúzás volt: október 15-én Fodor Ernő sírját látogatta meg a tantestület a Fiumei úti Sírkertben, majd október 18-án a Farkasréti temetőbe, Tóth Aladár és Fischer Annie emlékművéhez vittük el az emlékezés virágait.
Igazgatónk, Magyar Margit beszédében kiemelte Fodor Ernő zenepedagógiai jelentőségét, aki elsőként alapított iskolarendszerű alapfokú zenei intézményt a felsőfokú zenetanulás előkészítésére. A második koszorúzást gazdag programmal egészítettük ki: ezeken részt vett Tóth Aladár családjának több tagja is. Különösen nagy öröm volt, hogy meghívásunkat elfogadta Tóth Aladár lánya, Maria Reichardt asszony is, férjével, Christian Reichardttal együtt.
Tóth Aladárra emlékező műsorunk fő eseménye az a beszélgetés volt, amelynek három résztvevője - Maria Reichardt, Vásáry Tamás zongoraművész-karmester és Karczag Márton, a Magyar Állami Operaház főemléktárosa - más-más módon ugyan, de szorosan kötődik Tóth Aladár emlékéhez.
 
„Nagyon mélyre futnak a gyökerek, szerencsére gondozottak is, ezért gyönyörű lombos a fa – így értékelte beszédében Ember Csaba az iskolánk elmúlt néhány évét bemutató filmet. – Hiszem, hogy még sok száz évig tud gyönyörűen működni. Közösséget teremt és összekovácsol, azzal, hogy a közös emlékekre és a közös ősökre figyel, akik megteremtették az alapokat. Mindezzel egyúttal a jövőbe is mutat.”
Zeneiskolánk szakmai munkájának elismeréseképpen Ember Csaba az MZMSZ díszoklevelét adta át Magyar Margit igazgatónak, Kodály Zoltán szavaival kísérve: „Ha a gyermekkel sikerül megszerettetni a zenét, egész életére kincset adunk neki, de nemcsak neki, hanem az egész közösségnek.”
A továbbiakban néhány szemelvényt emelünk ki a kerekasztal-beszélgetésben elhangzott emlékfoszlányokból:
Karczag Márton az Operaház igazgatójának felkérésére kezdte kutatni Tóth Aladár munkásságát. „Amikor elkezdtem írni, azzal szembesültem, hogy Tóth Aladárról annyit tudunk, amennyi egy Wikipédia cikkben elfér: hogy kritikus volt, a Nyugatba, a Pesti Naplóba írt zenekritikákat, a háború alatt feleségével, Fischer Annie zongoraművésszel Svédországba emigrált, hogy az Operaházat igazgatta 10 éven át… De rájöttem, hogy ez nem egy életút. Hiányoznak az összekötő kapcsok. Nem tudjuk, hogy Tóth Aladár honnan indult, hogyan tanult az iskolában, melyik gimnáziumba járt…? Akkor elkezdtem módszeresen kutatni. Kiderült, hogy ő is Thomán István növendéke volt, de tanult hegedülni is. Aztán rábukkantam a gondosan vezetett gimnáziumi évkönyvben, hogy akkoriban még orvos akart lenni. De akkor hogyan lett zenekritikus? Kutattam az ELTÉ-n is, kiderült, hogy két szemesztert hallgatott az orvosi egyetemen, aztán közgazdaságtant is tanult, és csak utána kezdett zenekritikákat írni. Aztán olvastam valahol egy fél mondatot arról, hogy Tóth Aladár vezényelt. Micsoda!? – akadtam fenn ezen. Végül több nap után sikerült találnom két pesti kabaréestet, amelyek plakátján szerepelt a neve. Ezek fontos adalékok az életműhöz, hiszen egészen más képet fest róla, ha tudjuk, hogy aki később a zenekritikákat írta, az maga is fogott karmesteri pálcát. (...)
Azért adtam a róla írt könyvnek az Aranykalickában címet, mert a kutatómunka végére az a kép alakult ki bennem, hogy ő alapjában véve szerencsés ember volt: megőrizte a zenébe vetett hitét, és ez megvédte őt mindentől. Kritikusként nem egyszer akarták megverni, azt pedig, hogy mit jelenthetett 1946 és 1956 között operaigazgatónak lenni, szerencsére el sem tudjuk képzelni. Nagyon sok irat került elő arról, hogy feljelentették, bántották, és valamiért mégsem mozdították el. Megtörni sem tudták. ’56-ban szépen kisétált a kapun, és attól kezdve még 12 szép évet élt. Mintha visszatért volna dzsentri ősei szelleméhez, és egy kellemes magán mennyországot valósítottak meg Annie-val, a maguk keretei között.”
 
 
 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!